fbpx

Monogámia – avagy miért bűn a megcsalás?

Legtöbbünk számára a monogámia adottság. Fel sem igazán merül(het) bennünk, hogy lehetne máshogy, mint testileg-lelkileg egyetlen embert szeretni – és rendre hatalmas problémákhoz vezet, ha mégis beüt a ménkű és megjelenik egy “harmadik” a képletben.

Mivel a monogámia intézménye gyermekkorunktól megkérdőjelezhetetlennek tűnik, ezért csak két út nyílhat előtted: elnyomni az érzést (ha tudod) és kizárni magad valami nagyszerűnek igérkező dolog megéléséből – vagy ártani annak, akit szeretsz és megcsalni. Ebben a helyzetben csak veszíteni tudsz – ez egy tipikus “melyik ujjamba harapjak?”-dilemma.

Ez az írás az eddig lehetetlennek vélt harmadik útról fog szólni. Arról, amelyben senki sem veszít, sőt, ha valóban jól működtetik a rendszert, mindenki nyer. Remélem, felkeltettem az érdeklődésedet!

*

A társadalmunk, a kereszténység, és általában a “nyugati” kultúránk nagy narratívája egyaránt azt sugallja, hogy már akkor is bűnös, hibás és romlott vagy, ha egyáltalán csak vágyat érzel bárkivel érzelmileg vagy pláne fizikálisan kapcsolódni a párodon kívül. Hogy el tudd képzelni, hány embert érint ez az általános bűntudatkeltés, álljon itt három számadat:

  • A teljes népesség 2-3%-a hűtlenség “eredményeként” jön világra,
  • A népesség 30-60%-a megcsalja a párját élete folyamán
  • A 30 év alatti házas amerikai fiatalok 19 (ffi) illetve 13 százaléka (nő) már túl is van az első megcsaláson?

Hogyan lehetséges, hogy a monogámia elhagyásáról már gondolkodni is tabu, miközben ekkora arányban bukunk el a gyakorlatában? Miért ragaszkodunk hozzá ennyire kizárólagosan és ennyire görcsösen?

Vajon tényleg minden ember monogámnak születik?

A monogámia egyik alaptétele, hogy nem lehet egyszerre több embert szeretni igazán. Hiszen ha rád talál a Nagy Ő, az Igazi, benne egyedül fogsz mindent megtalálni – de legalábbis minden valóban fontosat – és nem lesz szükséged másra. Ha valaki nem tölt be minden helyet a szívedben? Akkor valószínűleg nem szereted eléggé azt, akivel éppen vagy. Nem ő az igazi – tehát szakíts és keresd tovább azt, aki mellett sohasem fogsz ilyesmit érezni, igaz?

Csak gondolj bele: hallottad már a kérdést valakitől, akit megcsaltak: “miért nem voltam elég neki”? A monogámia mítosza miatt egyből arra gondolunk, hogy bennünk van a hiba akkor is, ha megkívánunk másokat és akkor is, ha a párunk kíván meg mást mellettünk.

“Miért menne máshoz, ha tőlem mindent megkap?” Fel sem vetődhet, hogy az új testi és lelki élményekre nem mindenki vágyik ugyanolyan szinten. Zsigeri szinten épült belénk, hogy csak monogámiában lehet és érdemes élni, és ha nem megy: hibásak és/vagy bűnösek vagyunk

Pedig ez korunk egyik legsúlyosabb tévképzete.
Tudományos tény, hogy nem mindenkinek ugyanannyira testhezálló a monogámia.

Ha túl erősnek hangzik az állítás, ajánlom figyelmedbe ezt a forrást, vagy ezt a forrást, vagy ezt a forrást, vagy magyarul ezt a forrást és ezt a forrást egy kiváló genetikus-kutató tollából, amelyből ki is emelnék egy izgalmas részletet:

“Az utóbbi években számos olyan gént írtak le, amelyek egyes allélikus formái a hűtlen viselkedéssel kapcsolatosak. Nézzük meg ezek közül a legfontosabbakat. Az AVPR1a gén a vazopresszin hormon egyik receptorát kódolja. Kiderítették, hogy ez a gén a gerincesek számos szociális viselkedésének irányításában alapvető szerepet játszik.

Ismert, hogy míg a hím mezei pocok szigorúan monogám, addig a közeli rokon hegyi pocok poligám kapcsolatok kialakítására törekszik. E viselkedésbeli különbség genetikai alapját az képezi, hogy az AVPR1a gén kifejeződését kontrolláló szabályozó elem (promóter) az előbbi fajnál egy picit hosszabb, mint a másiknál.

A hegyi pocok poligám, a mezei pocok monogám

Ez a genetikai különbség azt eredményezi, hogy az előbbi faj hímjeinek agyában a ventrális pallidum területén a sejtekben nagyobb mennyiségben képződik a receptor fehérje. (…)

A helyzet pikantériája az, hogy az embernél is megtalálható az AVPR1 gén két allélikus formája. A viselkedésgenetikusok kiderítették, hogy a hosszabb promóterrel rendelkezők stabilabb párkapcsolatot létesítenek, mint a rövidebb promóter hordozói.” (Boldogkői Zsolt: Miért vagyunk hűtlenek? / Index.hu 2012.08.22.)

Ezek szerint van, aki genetikailag hajlamosabb a promiszkuitásra (a partnerei sűrűbb váltogatására)? Pontosan. Persze a genetikán kívül még valószínűleg ezer tényező befolyásolja, hogy kinek lesz élhetőbb és kinek fojtogató a monogámia – de gondolj bele: felvetődött eddig ez a kérdés egyáltalán?

Hogy a monogámia jelenleg egyeduralkodó rendszere nem mindenkinek ugyanannyira testhezálló? Hogy akár genetikai szinten sem vagyunk egyformán alkalmasak a monogám életmódra? Egyáltalán… akkor mégis hogyan alakult ki a társadalmunk jelenlegi hozzáállása?

A monogámia, mint a nők tárgyiasításának eszköze

Évezredeken keresztül, amíg fel nem találták a fogamzásgátlást, a nőknek a legnagyobb (biológiai) értéke valóban a termékenységükhöz kötődött – ha “tiszták”, azaz szűzek voltak, az azt jelentette, hogy mentesek a nemi betegségektől és biztosan nem fognak “kakukkfiókát” hozni a családba, biztosan csak a férfjük genetikai állományát örökítik tovább.

A Bibliában is számos asszony (például Sára, Ráhel, Rebeka, Lea, Anna és Sion) történetében olvashatjuk, hogy mekkora dicsőség volt, ha egy nő sok gyermeket szült – és mekkora szégyen volt a meddőség.

Egy szenzációs videó a Netflixtől. Mindenképpen érdemes megnézni!

Hogy ez a felfogás mennyire tárgyiasította a nőket? Végtelenül és még annál is jobban. És fejfájdító belegondolni, hogy ez a szemléletmód mennyire jelen van a ma uralkodó gondolkodásmódban is!

Ha egy év alatt húsz partnere volt: Timi egy riherongy, de Tomi egy nagymenő az általános vélekedés szerint, nem igaz?

Hallottad már, amikor ezt úgy magyarázzák, hogy“Az a kulcs, amely minden ajtót kinyit, csodakulcs! De az a lakat, amit minden kulcs kinyit, semmit sem ér!”

Salamon király és néhány 1000 felesége és ágyasa közül.
A Biblia is számos nonmonogám kapcsolatot tart számon, de ezek a legritkább esetben voltak etikusak. Amit szabad volt a férfinak, nem volt szabad a nőnek.
(A kép forrását nem sikerült megtalálnom.)

Nekem személy szerint ezzel a kérdéssel indokolták a református ifjúságban töltött éveim alatt, hogy miért kéne szűznek maradnom a házasságig: “Te beleinnál egy olyan pohárba, amibe előtted már beleittak?”

Mintha egy szerelem megélése vagy egy kölcsönös beleegyezésen alapuló bármilyen szexuális aktus összemocskolná az embert és visszataszítóvá tenné a leendő, még nem is ismert házastársa számára! És mit lehet összemocskolni, ha nem egy tárgyat

Ez az gondolkodás jelenik meg abban is, hogy a nőket “elvesszük” feleségül, mielőtt “magunkévá tennénk” és így tovább. És ez alól a kiszolgáltatottság és tárgyiasítás alól szabadította fel a nőket a mindenki számára egyszerűen elérhető fogamzásgátlók feltalálása, ami elhozta a szexuális forradalmaz a hatvanas években – legalábbis Amerikába, mert ez itthon bizony elmaradt.

De mi történik akkor, ha a nőt egyenlő félként kezdjük kezelni – aki ráadásul képes szabályozni a teherbeesését? Ha kilépünk a biológiai szintű gondolkodásból és két lábon járó szaporodási eszköz helyett emberként tekintünk egymásra? Ha a nő elveszíti alárendeltségét és elfogadja, hogy neki is lehetnek vágyai?

Lesz-e továbbra is szükség a monogámiára – és ha igen, miért?

A monogámia, mint az érzelmi biztonság alapköve

Azért is vagyunk monogámok, mert félünk, hogy elhagynak bennünket. Félünk, hogy versenyhelyzetbe kerülünk, és alulmaradunk: jön egy szebb, egy okosabb, egy gazdagabb, egy fiatalabb, és elviszi magával azt, akit szeretünk. Mi pedig egyedül maradunk. Egyedül. Elhagyva. Megcsalva. Átverve. Összetörve. Rémisztő kép, igaz?

Ez elől is menekülünk a monogámia biztonságának hamis illúziójába. Úgy gondoljuk, azzal tudjuk a leginkább védeni magunkat, ha kötünk egy szövetséget: akár nekem, akár neked jön ilyen csábítás, mindketten ellenállunk majd! A saját szabadságomat a tiédért cserébe adva kölcsönös lemondással biztosítjuk be magunkat. Mindketten veszítünk egy kicsit, hogy egyikőnk se veszítsen nagyot.

Jó üzlet? Nem. Egyrészt, mert a veszteség sohasem lehet jó üzlet. Másrészt azért, mert nem is működik. A házasságkötések bőven több, mint fele ér véget válással. Azaz inkább nem tartjuk be a fogadalmat, mint igen. És ebben az esetben az egyik, ráadásul a vétlen fél mindent veszít – ezért annyira gyűlöletes a megcsalás.

Ezért oltják belénk pici gyermekkorunktól fogva, hogy ne is gondoljunk másra, mint hogy majd megtaláljuk az egyetlen Nagy Ő-t, az Igazit, aki mellett minden csodálatos lesz. Hiszen ha nem lenne minden csodálatos, hogyan is érné meg meghozni a monogámiával járó áldozatot?

És ha nem hozzuk meg az áldozatot, ha nem mondunk le a testi és lelki szerelmek lehetőségéről, ha nem kötünk szövetséget – hogyan érhetjük el az érzelmi biztonságot? Honnan tudhatjuk, hogy nem fognak elhagyni minket?

Klasszikus játékelméleti helyzet, úgy hívják: fogolydilemma.

A fogolydilemma

Egy betörés után elkapnak két rablót, és elkülönítve őrzik őket. Mindketten ugyanazt az ajánlatot kapják:

1, ha az egyik vall, de a másik nem, akkor a vallomást tevő elmehet, míg a másik 10 évet kap;
2, ha egyik sem vall, akkor mindketten 6-6 hónapot kapnak,
3, ha mindketten vallanak, akkor 5-5 évet.

Alkalmazzuk ezt a monogámiára!

1, Ha az egyik félrelép, neki “jó lesz”, ő nyer, de a másik, a megcsalt fél mindent veszít.
2, Ha egyikük sem lép félre, mindketten elesnek azoktól az élményektől, amelyeket egyébként megélhetnének.
3, Ha mindketten félrelépnek, akkor mindketten fájdalmat fognak elszenvedni, de kisebbet, mintha hűségesek maradtak volna, miközben a másik megcsalja őket.

Mivel járnak tehát a legjobban? Az lenne az optimális, ha egyikük sem szegné meg az esküt – de folyamatos a nagyobb veszteség kockázata. Mindezt fejeljük még meg azzal, hogy – a hegyi és a mezei pocok óta tudjuk – egyáltalán nem biztos, hogy mindkettejük számára egyaránt kényelmes a monogámia.

Puskaporos hordó, igaz? Ráadásul a legjobb esetben is mindketten lemondással végeznek.

Mi lenne, ha jobbat találnánk a monogámia helyett?

A kérdés az, kinek mekkora lemondást jelent az új szerelmeket, az új élményeket kizárni az életéből? Mert könnyen elképzelhető, hogy sokak számára nem jelent igazán nagy problémát meghozni ezt a döntést és be is tartani a fogadalmat. Ők boldogok monogámként. És nincs is más dolgunk, mint rengeteg boldogságot kívánni nekik az általuk szabadon választott életformában.

De mi van azokkal, akik számára küzdelem ez a lemondás? Akik akár időről időre beleszaladnak abba is, hogy fájdalmat okoznak a félrelépéseikkel annak, akit szeretnek? És ezért időről időre gyűlölik magukat. Bele kell köpniük a tükörbe?

Az ő számukra megoldás az etikus nonmonogámia.

Egy olyan szövetség, amelyben közös megegyezés alapján, közösen meghatározott szabályrendszerben, egymásért továbbra is ugyanúgy (sőt bizonyos szempontból jobban) felelősséget vállalva, szeretet-alapon, folyamatos kommunikáció mellett érik el az érzelmi biztonságot – akár több partnerrel is.

Az előző példánkkal élve a két fogoly nem egymásra vár feszülten, hogy ki vall majd és ki okoz nagyobb fájdalmat a másiknak, hanem lerombolják a börtön falait és együtt szabadulnak meg. Egymást segítve, senkit sem hátrahagyva.

Mert megértik, hogy a börtön falai csak az elméjükben léteznek.

  • Recent posts
A szerzőről röviden
Founder of Nonmono (HU)
Sorry! The Author has not filled his profile.

Írd meg a véleményed kommentben!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Kapcsolatot keresel? Regisztrálj a társkereső oldalunkra!

Kizárólag etikus nonmonogám felhasználók számára hoztuk létre a Nonmono társkeresőt. Akár a polimoria, a swinger vagy a nyitott kapcsolat a te világod, várunk körünkben szeretettel!

Kapj értesítést a posztjainkról és eseményeinkről!

Iratkozz fel a hírlevelünkre

Something went wrong. Please check your entries and try again.

Monogámia – avagy miért bűn a megcsalás?

Írta: Ágoston László Olvasási idő: 12 min
0
Scroll to Top